Az endúra titka
A korábban elhangzottakból megtudtuk, hogy a mikrokozmosznak eszközként egy tökéletes, négyszeres személyiségre van szüksége, hogy elvégezhesse az alapvető megfordulást. Most ezt szeretnénk elemezni.
Láttuk, hogy az alapvető megfordulás előfeltételét a tapasztalati tudás képezi. Az embernek ekkor szinte a vérébe íródnak a Prédikátor klasszikus szavai (a Bibliából): Minden hiábavalóság, …ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a Nap alatt.
Ez a tapasztalás arra utal, hogy az emberben kialakult a megkülönböztető képesség, és kezdi átlátni a dialektika igazi természetét. Ez egyúttal azzal a felismeréssel is jár, hogy kell lennie egy másik valóságnak is. Ez a megkülönböztető képesség a magasabb elhivatottság egyedülálló ismertetőjele, amelyet a dialektikán belül hiába keresnénk.
Tragikus volna, ha az ember számára és az emberben nem lenne semmi lehetőség arra, hogy egy másik fejlődést is megismerjen. Ez a belátás vet majd véget alapvető fogságának.
Létünk értelme az életre kelő megkülönböztető készség segítségével tárul fel előttünk. Ez a megelevenedő képesség egyfajta érzékelő gondolkodás, amit nem lehet könyvekből megtanulni, hanem csak a szellemszikra-atom működése és a tapasztalatok bősége által. Sokan vannak, akik ezen az alapon kiutat keresnek. Mindent megragadnak, ami a megújulás lehetőségét kínálja. Az életnek ebben a fázisában új reménysugár ragyog fel: az ember most az éledő új megkülönböztetési képességhez igazodik.
Ekkor viszont fennáll annak a veszélye, hogy ez az ember ismét a dialektika felé fordul, hogy én-emberként megpróbálja azt a Másikhoz, a feletteshez igazítani. Egy gnosztikus szellemi iskolának rá kell mutatnia erre a veszélyre.
Mert aki ezt az újonnan szerzett tudást én-központú sürgölődésben használja fel, az új illúziót és ezáltal egy még nagyobb mértékű fogságot teremt. Aki az ismereteit az énje alapján gyarapítja, és így akar elhatolni a rejtélyekhez, az veszélyt hív fel magára.
Ha a személyiség a megkülönböztetési képesség életre kelése révén megtapasztalja a dialektikus lét alapvető korlátozottságát, akkor igyekszik is majd megszabadulni tőle. De a dialektikában megnyilvánuló mindenfajta törekvésre a dialektika törvényei érvényesek. Ez a miszticizmusra is vonatkozik.
A misztikusan törekvő embernek az énje érzelmileg akar megragadni valamit, ami ebben a természetben elérhetetlen. A világosságot a személyes érzékenységre támaszkodva életre kelteni, megtartani akarni éppoly ostoba dolog, mint a napfényt dobozba zárni, és azt hinni, hogy birtokoljuk.
Akkor talán egy vélt istentől és a hozzá tartozó intézménytől kell függenünk? Vagy többé-kevésbé találgatva, okoskodva, valami felettes lény irgalmasságában kell reménykednünk?
Az elmúlt korok kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a függőség minden formája az ember befolyásolásához és erőszakhoz vezet. Hogy az ilyen függőség mindenkor a dogmákból és az emberi viszonylatokat idéző alávetettségből „megalkotott” ismeretlennek, a titokzatos istenségnek tett engesztelő áldozatokhoz vitt. Az eredmény mindig egy új forma, egy új illúzió volt. Egy tapasztalatban gazdag ember azonban tudja: mindez már megvolt nekem!
Akkor hát melyik út áll még nyitva, kérdezhetik. Az új megkülönböztetési képességben felébredt ember belátja annak a szükségességét, hogy ki kell fejtenie magát a dialektika erőinek szorításából. Semlegesíteni kell az énközpontú tevékenységeket.
A katárok szerzete endúrának nevezte ezt a semlegesítési folyamatot. Arról van szó, hogy a mikrokozmoszban hatástalanítani kell a szentségtelen dialektikus természetet.
Az endúra a megváltás ösvényének munkaalapja. Összetörést, lehanyatlást, elcsendesedést jelent. Ám nyilván nem az ember anyagi létének megsemmisítését, hiszen anyagi test nélkül nem lehet tevékenyen és tudatosan választani, és dönteni az eredeti természetbe visszavezető út bejárása mellett. Éppoly kevéssé lehet szó arról, hogy esetleg kivonulunk az életből, hiszen ezzel éppen annak fordítanánk hátat, ami az igazi élet lehetőségét rejti magában.
Sokan próbálkoztak az én-összetörés legkülönfélébb módszereivel az endúra szolgálatában, hogy megfeleljenek a megszentelődés követelményeinek, de a legkisebb nyereséget sem könyvelhették el. Hiába alkalmazza ugyanis az én az egyik módszert a másik után, ha ezt valamilyen eredmény reményében teszi, ezáltal csak megerősödik.
Az endúra a következmények elfogadása a kibontakozó belátás alapján. Ez a belátás nem az összegyűjtött ismeretekből támad fel, hanem egy belső felismerésből, amelyet az ősemlékezés kelt életre. Az endúra az igazi ember fejlődésének logikus következménye. Ha az emberben lángra lobban az új lélektűz, és újjászületett az eredeti lélek, akkor tovább folytatódik az én-elhalás folyamata. Az endúra ezért oly drámai dolog az önfenntartásért küzdő ember számára, aki megszokta, hogy saját akaratát érvényesítse. Hiszen az énközpontú ember számára ez szinte elképzelhetetlen valami, sőt természetellenes is. Akiben azonban visszhangzik a hívás és életre kel az új ismeret, abban új látóhatár bontakozik ki. Új nap kel fel, új életerő támad. Megmutatkozik a Gnózis ereje. Ha az ember beengedi ezt az erőt, és én-személyiségét illetően elcsendesedik, akkor első kézből származó megkülönböztető képesség válik benne szabaddá. A gnosztikusok ezt a megújító ismeretet Gnózisnak nevezték: „a szív élő tudásának”.
A Gnózis eleven istenismerethez vezet. Ebből magától értetődően következik mindannak az összetörése, ami nincs vele összhangban. A Gnózis nem más, mint az élet kenyere, a fejlődő lélek nélkülözhetetlen tápláléka.
A Gnózis alapján az embernek - az én-természet önfenntartó hajlama ellenére - reagálnia kell. A Gnózis az emberben trombita hangjaként megszólaló ismeret, amelyet nem lehet már megkerülni. De ez az erő csak akkor kezd el hatni, ha az endúra valóban megkezdődik.
Törvényszerű következményként ezután kibontakozik a Gnózis, Isten élő, valódi ismerete. A Gnózis az embert folyamatszerűen egy megújító cselekedet elé állítja.
Az új lélek, Isten fia, így formát ölt az emberben. Ez egy olyan valóság, olyan létállapot, amelyről Keresztelő János azt mondja: Néki, a Másiknak, a bennem lévő Jézusnak, aki bizonyságot tesz Istenről, növekednie kell, nékem pedig, a régi természet szerint, alább szállanom.
Isten szelleme által lángra lobban, és újjászületik víztől és szellemtől, az eredeti isteni Materia Magica-ból. Ez a Gnózis ereje által irányított újjászületés a legörömtelibb, a legvalóságosabb és legboldogabb távlat, amit az ember ajándékul kaphat. Ezzel az ajándékkal áttörhet a dialektika éjszakájának fátylain, és bemehet eredeti isteni állapotának örömébe. Ennek az élő igazságnak az ismerete a gnosztikus ember számára csak egyetlen lényeges dolgot jelent: a jövőben ennek az igazságnak a törvényei szerint kell élnie.
Ennek logikus következménye pedig: az én-összetörés. Vagyis a régi természet semlegesítése a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés szintjén. Ez az elcsendesedés Isten előtt.
A kínai Gnózis című könyv 22. fejezetében ezt írja Jan van Rijckenborgh:
Önmegvalósításának, a benne lakozó Isten felemelésének ösvénye kezdetén ezért állították és állítják az embert a tökéletesedés útja elé. Megkapja az egész terv ismeretét. A kijelentés: „A tökéletlen tökéletes lesz”, benne foglaltatik ebben az első nézetben. Minden valóban erre törekvő látni fogja maga előtt a tökéletességhez vezető utat. A tervet, amelyről azután fellebbentik a fátylat, meg kell valósítani, magának az embernek kell kiviteleznie, mégpedig önként, odaadással, tehát mindenre kiterjedő érdeklődéssel és nagy szeretettel.
A középen lévő szellemi lényeg, Tao, mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy elérje a célt. Mihelyt valaki erre nem képes vagy ezt nem akarja, azonnal működésbe lép az ellentermészet, a saját magát állandóan büntető és helyreállító természet; és ha szükséges, akkor végül a haláltermészet lép akcióba, hogy az illetőt újra és újra visszavezesse istenszikrájának magasztos értelméhez.
A tökéletesedés útja ezért kezdettől fogva az Önök közepén található. A magasztos értelem örök és örökké ugyanaz marad. Aki természetünkben az Isten természetétől való eltérés következményeit saját testén és maga körül megtapasztalja, aki úgy eltévelyedett, hogy „feledett”, az szerkezetileg annyira elfajult, hogy amikor a tökéletesedés útjával szembesül, akkor azt már megérteni sem képes, és legfeljebb egy „homályos igét” lát benne. Ezért először is arra van szükségük, hogy a tökéletesedésnek ezt az útját újra és újra leírják, és minden nézetét a helyes sorrendben megvilágítsák Önöknek.
Ha a természetben született és a természethez kötött ember aztán végül eléggé megtapasztalta az ellentermészet csapásait, és alantas természete szétzúzatott, akkor megtörténhet, hogy a kiáltást, az ősatom felkiáltását meghallja. Akkor a „középen lévő” Tao magasztos értelme és a teremtmény megtört szíve között gomolygó sötét felhőt el lehet söpörni, úgyhogy a kereső ember ismét színről színre látja maga előtt a tökéletességhez vezető utat. Ha elérkezett a pszichológiai vég, akkor csend, nyugalom következik be, a megpróbáltatás egész állapotán keresztül felcsendül a rózsa hangja, a középen lévő értelem hangja. Akkor nincs már újabb menekülés, hanem akkor öröm és vágyakozás fakad. Az értelem által megérintett ember semmilyen más érzést nem tapasztal, csakis örömet és erős vágyakozást.
Miért örömöt? Mert első alkalommal nyílik meg előtte a tökéletesség útja, teljes szépségében tündökölve.
Miért erős vágyakozást? Mert a lény minden sejtjét átható kimondhatatlan szenvedés, megpróbáltatás és gyötrelem után a megszabadító élet bősége és teljessége oly tisztán ragyog előtte, nézeteit oly szélesen teríti szét, hogy az ennek elérésére történő mérhetetlen vágyakozás feszültsége a szívet majd szétveti.
Így, örömben és vágyakozásban alapozódik meg a valódi tanulóság. Akkor aztán már nem jelent problémát, nem szorongató kérdés többé, hogy az ember felvállalja-e vagy sem az új életvitel következményeit. Sőt, akkor nagyon is lelkesedve, szinte egyetlen ugrással és csaknem zabolátlan energiával lát hozzá a négyszeres folyamat második nézetének megvalósításához, az ösvény egyengetéséhez.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
