A személyiség feladata
Előző két előadásunkban az embernek mint mikrokozmosznak a képét vázoltuk fel. Egy kis világról van szó, amely többek között - a megszentségtelenített mikrokozmikus égboltot, vagyis az aurikus lényt, - és a mulandó teremtményt: a földi személyiséget foglalja magába.
Ezzel a képpel éltünk, hogy világosan felismerjék: éntudatuk a mulandó személyiséghez kapcsolódik. A mikrokozmoszról adott leírásunk mindazonáltal csak sematikus. Ez a rendszer valójában bonyolultabb.
Kötve vagyunk:
- a mikrokozmoszhoz;
- az aurikus lényhez;
- a vérhez, vagyis az öröklött tényezőkhöz.
Továbbá azt a következtetést vonhattuk le, hogy: fogságunk egyúttal a mikrokozmosz fogságát is jelenti; ezt a fogságot itt a dialektikus természetben önérvényesítő életünk okozza; és a mikrokozmosz kizárólag azzal a folyamattal szabadítható meg, amelyet Pál „naponta meghalásnak” nevez.
A naponta meghalás olyan folyamat, amelyben hatástalanítják az énközpontú életet. Ez nem történhet kísérletezve, hiszen így az én csak megerősödne. Az én közömbösítése csak akkor lehetséges, ha ennek szükségességét belülről felismerjük. Ebben a folyamatban nélkülözhetetlen szerepe van a személyiségnek. Fontos feladatot kell itt betöltenie, amelyre egyébként teljesen alkalmas is. Eközben ki fog derülni, hogy az ember testiségének nemcsak biológiai rendeltetése van, hanem arra is fel van készülve, hogy az újjászületési folyamatban jelentős szerepet töltsön be. Itt például a máj, a lép, a vesék, a szegycsont (sternum), a csecsemőmirigy (tímusz), az agyalapi mirigy (hipofízis), a tobozmirigy (pinealis), a pajzsmirigy, az egész belső elválasztás, az idegrendszer és a vér szerepére is gondolunk.
A Zsoltárokban például a „vesék vizsgálatáról” és a „máj megvizsgálásáról” szólnak. Ebben az összefüggésben beszél az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája a szívszentélyről, a főszentélyről és a medence-szentélyről, hogy felhívja a figyelmet a szív, a fej és a medence feladatára.
A Szentírásban ezeknek felel meg a szentek szentje, a szentély, és az előudvar. Ha az Újszövetségben a templom megtisztításáról vagy pedig arról a templomról olvasnak, amelynek három nap alatt kell felépülnie, akkor ez arra a folyamatra utal, amelyben az eredeti háromszoros ember szellem, lélek és test szerinti megszületéséről és fejlődéséről van szó.
Ezzel kapcsolatban szeretnénk rámutatni a vér többszörös szerepére. A bölcsességtanban a vér a lélek hordozójaként szerepel. A Szellemi Iskola felfogása szerint a vérben a következő lélek-nézetek egyesülnek:
- a biológiai vér, ez a folyékony anyag, a vér-fluidummal mint szellemi nézettel;
- az idegfluidum, az idegekben keringő közeg;
- a kígyótűz, az agy-gerincvelő rendszer finomabb nézete, a tudat székhelye.
A mindennapi életben számtalan kifejezéssel találkozunk, amelyek a vérnek erre a többszörös szerepére utalnak. A népnyelv például a vér szaváról beszél; és úgy fogalmaz, hogy a vérében van, a vér nem válik vízzé, megőrizni a vér tisztaságát, idegen vér, rossz vért szül - és így tovább. Mindezek a kifejezések arra mutatnak rá, hogy a vér lényeges szerepet játszik az ember életében. Így a vér a szellemi fejlődésben is döntő jelentőségű lehet.
Hogy még világosabban lássuk a személyiség feladatát, vizsgáljuk meg alaposabban a mikrokozmoszt és a személyiséget. Jóllehet a mikrokozmosz elfajult és el van választva az isteni teremtési tértől, maglénye, a szellemszikra-atom azonban megőrizte kapcsolatát az isteni teremtéssel. A mikrokozmosznak a Gnózis szándéka szerinti fejlődési terve vetőmagként benne rejlik ebben a magban.
Ha aztán a személyiség hallgat a hívó hangra, akkor teljesen eme isteni mag kifejlesztésének fogja szentelni magát. Ha a személyiség nem tudja vagy nem akarja meghallani ezt a hívást, akkor a dialektika törvényszerűségeinek fogságában marad, és továbbra is érvényesül az aurikus lény és a karma befolyása, az ok és okozat törvénye.
Ebből magyarázható valamennyi nehézségünk és problémánk. Életünk gyakran ezért olyan vesződséges és fájdalmas. Mert az előttünk járó személyiségek, mikrokozmikus elődeink, nem teremtették meg a szellemszikra-atom fejlődéséhez szükséges feltételeket.
A kínzó és fáradságos tapasztalatoknak is megvannak azonban a jó oldalai. Hiszen az aurikus lénynek az embert fogságban tartó erői arra kényszerítik őt, hogy elgondolkozzon életéről. A mikrokozmosz korábbi lakóinak is foglalkozniuk kellett ezzel. Végül, sok tapasztalat eredményeként bizonyos belátás keletkezik. Ezt nevezzük intuitív tudásnak. Ez örökségének pozitív oldala, a felettes én pozitív ereje, amelyet a mikrokozmosz számtalan megtestesülése hagyott hátra. Isten által elrendelt, valódi feladatának kivitelezése közben az ember felhasználhatja ezt.
Láttuk, hogy a felettes énben negatív erők is működnek. Ezekről szeretnénk most szólni. Ha a halál utáni fennmaradás kérdése kerül szóba, tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban számos sajátos felfogás létezik. Az egyik azt tartja, hogy halála után az ember örök hazájába jut. A másik szerint az ember addig reinkarnál, amíg az evolúció révén teljesen istenivé nem válik. Egy következő vélemény alapján a halál abszolút megsemmisülést jelent.
Az Arany Rózsakereszt Szellemi iskolája helytelennek tartja ezeket a nézeteket, mivel tudatlanságból fakadnak. Előadásaink egyikében arról beszéltünk, hogy az ember látható teste a halál után felbomlik. Itt marad a durva-anyagi test, valamint az étertest alacsonyabb nézetei. Az étertest magasabb nézetei, az asztráltest és a gondolkodási képesség a fátyol túloldalára mennek. Rövid ideig egy átmeneti területen, a tisztító szférákban tartózkodnak, majd elérkeznek abba a térségbe, amely az elhalt tudatával összhangban van. A népnyelv erre nézve mennyről és pokolról beszél.
Itt tartózkodásuk is csak átmeneti jellegű azonban. A személyiség maradéka végül teljes egészében feloszlik. A személyiség minden nézete meghal. A mikrokozmosz életének a könyvébe, a lipikába, bevésődnek az eltávozott személyiség tapasztalatai. Ha aztán a mikrokozmosz ennek az útnak a végén kiürült, akkor a karma (az ok és okozat) törvénye szerint egy újabb halandó személyiséggel kell összekapcsolódnia, hogy ismét megnyilvánulhasson. Az aurikus lény ekkor egy jövendő szülőpárhoz csatlakozik. Az így születő személyiséget azután összekötik a mikrokozmosz örökségével, a karmával. Hordoznia kell azonban a szülők és elődök vérörökségét is.
Egy új, de a múlthoz kötött földi élet kezdődik. A születés és halál kerekének egy új fordulata, a bölcsőtől a sírig tartó új vándorlás veszi kezdetét.
Ebből a nagyon leegyszerűsített képből is láthatjuk, hogy szó sem lehet a személyiség újabb megtestesüléséről, ahogyan azt különféle ezoterikus csoportok és keleti vallások feltételezik. Nem a személyiség, hanem a mikrokozmosz reinkarnál. Ezennel érthetővé válik az is, hogy a túlvilágról nem vezet vissza út az isteni életbe. A személyiség vagy a lélek sem részesül az örök életben, ahogy azt néhány nyugati vallás hiszi. A túlvilági tartózkodás csak átmeneti, ha rövidebb vagy hosszabb ideig tart is.
Az újjászületést kizárólag az anyagi életben lehet és kell megalapozni, a teljes négyszeres személyiségben. A szellemszikra-atom impulzusának megvalósításához egy értelmes-erkölcsös tudattal rendelkező anyagi személyiségre van szükség. Ha a személyiség a karma vagy egy értelmetlen, önpusztító élet miatt károsodott, akkor először újra helyre kell állítani. Ennek első előfeltétele az előző előadás során megbeszélt alapvető megfordulás. A személyiség gnosztikus feladatát tehát most más oldalról is megvilágítottuk.
Előadásunk kezdetén azt mondtuk, hogy az ember testileg is alkalmas az újjászületési folyamatra. Szeretnénk ezt még egyszer közelebbről megvilágítani:
A mikrokozmoszunkban jelenleg lakó személyiség ennek a kis világnak sokadik lakója;
Életének nyomait minden lakó visszahagyta az aurikus lényben, függetlenül attól, hogy együttműködött-e az istentervvel vagy nem;
A következő lakó szenved emiatt, vagy pedig hasznot húz belőle;
Mi is alakítjuk azokat a körülményeket, amelyek között a következő személyiségnek élnie kell majd, hacsak nem vállaljuk feladatunkat, és nem készítjük magunkban az utat a Másiknak;
A mikrokozmosznak addig kell újra megtestesülnie, míg az ember végül fel nem ismeri fogságát és létének megtört voltát;
A reinkarnációs folyamat mindaddig ismétlődik, amíg a szükség oly nyomasztóvá, a sötétség oly sűrűvé nem válik, hogy a személyiség e teher súlya alatt és a tapasztalatok sokasága által fogékonnyá nem válik a szellemszikra-atom hívására. Az ember a dialektikus életet ettől kezdve szükségrendnek tapasztalja. Többé már nem törekszik arra, hogy tökéletesítse ezt a korlátozott életterületet, amelyben tartózkodik. Ha a tökéletes élet utáni hatalmas honvágyának unszolását egyszer megérti, életcélját már nem fogja a mulandó világban keresni. Mert aki áttör ehhez a tapasztalati tudáshoz, az elhatározza, hogy megfordul, hogy alapvetően megváltozik, és tudatosan átadja magát a megszabadulás folyamatának.
Az eljövendő új ember című könyvében ezt mondja Jan van Rijckenborgh (1. rész, 16. fejezet):
Aki még nem rendelkezik ezzel az önmagát és a világot felismerő tudattal, az továbbra is azzal kísérletezik, hogy a vízszintes síkon keresse vágyai beteljesülését. Evilági örömöket kerget, és meg akar szerezni „minden földi jót”, ahogy mondani szokták. Vélt birtokának örvendeni fog, és mély fájdalmat él át, ha ez - mint a délibáb - elillan. Ez a hajsza és ez a csalódás még sokáig folytatódik, élénk tevékenységben tartva az embert, éveken, talán sok életen át, míg folytonosan visszatérő fájdalmas tapasztalatai által végül derengeni nem kezd tudatában az igazi természetismeret valósága.
Ez a kereső, a munkának ez a rabszolgája ekkor nemcsak idézi, hanem tapasztalja is a Prédikátor szavainak igazságát: „Minden hiábavalóság és a léleknek gyötrelme.” Itt minden csak elvakultság, illúzió és csupa ámítás. Ezen kívül mérhetetlen fájdalom itt minden, szavakba foglalhatatlan tragikum. „Ezért - szólal meg most ő - felfüggesztem minden vízszintes irányultságú fáradozásomat, mind a gondolkodásomban, mind az érzéseimben, akarásomban és tetteimben, és szemeim a hegyekre emelem, ahonnan a segítségem jő.”
A kereső embert ekkor megérinti a Gnózis mágneses sugárereje. Ebben a világosságban élet és halál végre megszabadító értelmet nyer, annak a tudását, hogy az alapvető megfordulás folyamata által meg lehet szabadulni a dialektikától. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
